Pszi-fóbia

Ki-ki biztosan talál olyan embert az ismeretségi körében, aki a külső szemlélő számára pszichológiai segítségre szorulna, mégsem lehet rávenni, hogy igénybe vegyen ilyesmit. Talán még sértésnek is veszi az ajánlatot, mintha az legalábbis a lehülyézésével volna egyenlő. Némelyek ki is mondják "Minek menjek pszichológushoz, nem vagyok én hülye!" Nehezen jut át a köztudatba, hogy a pszichológus nem a hülyék segítője.

Hanem mi? Megfogalmazhatjuk úgy, hogy mindannyian vándorúton haladunk onnantól kezdve, hogy megszületünk, egészen halálunkig. A pszichológus olyan személy, akit egy szakaszra behívunk az életünkbe, hogy kísérjen el, bátorítson, jelezzen veszélyeket, kínáljon fel ötleteket az út könnyítésére.
Azt nem ígéri, hogy helyettünk tesz meg útszakaszokat, málhás szamarat sem rak alánk. Ezért teljes félreértésen alapul az az önérzetes hárítás, mikor valaki "maga akarja megoldani" a problémáját, ezért nem kér a segítségből.

Nem könnyít a helyzeten, hogy a pszichológusságot körüllengi valami mágikus légkör. Bizonyos emberekben ez csodálat és irigység formájában, másokban félelemként és ellenszenvként csapódik le. A tévhit szerint a pszichológus az, aki csak ránéz az emberre, és lelki röntgenszemével átvilágítja még mielőtt ő akár egy mukkot szólhatna hozzá. Habitustól függően egyesekből ez menekülést, másokból csodavárást vált ki.

Holott a pszichológus hétköznapi lény, aki talán kicsit többet tud az ember "működéséről" az átlagnál, jó esetben él benne segítési szándék, és meg van áldva egy adag jó értelemben vett kíváncsisággal is.

Meg lehet érteni a misztifikáló hozzállást, még ha távol is áll a valóságtól. Sokan igénylik a környezetükben a bölcs tanító/gyógyító jelenlétét. Biztonságot ad, megnyugtat: tudható, kihez lehet fordulni, ezáltal a rend érzetét is kelti. Sokkal nyugtalanítóbb, nehézkesebb az a világ, amelyben minden egyes problémával külön-külön próbáljuk meg felkeresni a megfelelő személyt, akitől szakszerű támogatást kapunk. Pedig ez utóbbi feleltethető meg ennek a kornak.

Ha az általunk rászorulónak ítélt személyben nem érett meg az elhatározás, hogy pszichológushoz forduljon, nem érdemes erőszakoskodni. Valószínűleg még nem érzi elég rosszul magát hozzá - bármilyen kegyetlenül hangzik.

Érdekesebb kérdés, hogy az ember magáról hogyan döntheti el, keressen-e fel pszichológust. Az eddigi legjobb útmutatást Scott Pecktől olvastam: akkor menjünk pszichológushoz, ha úgy érezzük, megrekedtünk. Hogy ez az érzés kinél milyen súlyú probléma kapcsán merül fel, abban hatalmas különbségek lehetnek.



3 megjegyzés:

  1. A pecki kritériummal nem vitatkozva: a terápiába menés indikátoraként én azt az önmegfigyelést választottam -- R. D. Laingtől kölcsönözve --, hogy "valami nem stimmel" velünk.

    A pszichoterápiával kapcsolatos tévhitekről és averziókról pedig itt egy gondolatfutam.

    VálaszTörlés
  2. Talán érdemes lenne arról is szót ejteni, hogy mi van akkor, ha valaki felismerte, hogy pszichológusra lenne szüksége, de nem tudja hetente kifizetni a 8-15 ezer forintot. Társadalombiztosított lehetőség nagyon elvétve van, és kivitelezhetetlen bejutni.
    Társadalmunk nagy része olyan problémákkal küzd, ahol a pszichológus segítsége szinte elengedhetetlen.
    Mi lesz a vége?

    VálaszTörlés
  3. sok pszichológusnál jártam, sok pszichológiai könyvet olvastam, az alapproblémám mégsem sikerült máig megoldanom

    VálaszTörlés

A Waldorf Pedagógiai Intézet újabb előadás-sorozatában pszichológusok vezetnek be a szülők iskolájának gondolatvilágába.
Fontos kérdésekben segítenek eligazodni: Mi az, hogy élő tudás? Lehet-e élővé tenni a holt tudást? - A digitális kor értékválsága új kihívások elé állítja a mai szülőket. Hogyan lehet ebben a változó világban egészséges gyerekeket nevelni? - Miért olyan félelmetes felnőtté válni? - Családi kommunikáció - megértjük egymást félszavakból is?

A kötet szerzői: Bakonyi Anna, Cziglán Karolina, Nemes Éva, Purebl György, S.Pintye Mária, Tari Annamária, Vajna Virág,
Vekerdy Tamás

A kötet megvásárolható a nagyobb könyvesboltokban és a
Saxum Kiadó webáruházában