Egy túlmisztifikált területről essék most szó: az emberi tudattalanról. Ez az, amit a köznyelv tudatalattinak hív, mivel egy időben így fordították a német Unbewusste kifejezést, majd helyesbítették tudattalanra (érdekes módon ez nem terjedt el a hétköznapi szóhasználatban).A szót elsősorban a pszichoanalitikusok használják, azonban valamilyen módon a legtöbb pszichológiai irányzat beszél róla. Noha maga a fogalom a lélektannal kevéssé foglalkozók számára kissé misztikus, megfoghatatlan, egy csomó ide kapcsolódó jelenséget nap mint nap tapasztalunk minden csodálkozás nélkül. A tudattalan kifejezés önmagában csupán arra utal, hogy van a személyiségünknek olyan részünk, amihez nem férhetünk hozzá minden pillanatban. Ez történik, mikor valamilyen élményt elfelejtünk – tartósan vagy átmenetileg. Olyankor nem vész el az információ, csupán hozzáférhetetlenné válik, más szóval tudattalan emlékké.
Vagy egy régi gyászról, válásról, fájdalmas konfliktusról kezdett beszélni, amiről azt hitte, már „túl van” rajta. És egyszer csak keserves sírásra fakadt, noha percekkel előtte még egészen hétköznapi hangulatban tette dolgait. Ilyenkor a mesélő lepődik igazán meg, gyakran el is hangzik „nahát, pedig azt hittem, rég túl vagyok rajta”. Ekkor lehetünk tanúi annak, hogy egy elfojtott érzelem felbukkan, tudatosul.
De ha ilyen élményünk nincs, olyan bizonyára igen, mikor valaki egy rokonáról, ismerőségről beszélt, akit állítása szerint kedvel. Beszéd közben azonban megfeszültek arcizmai, durván gesztikulált kezeivel, mintha legszívesebben egy jókora nyaklevessel fejezné ki szeretetét a történet főszereplője iránt. Nem hazudott, csak valamiért elfojtotta indulatait, és átalakította saját maga számára elfogadható formába. Hogy miért szánja valaki erre magát, annak sok oka lehet, például hozzátartozóról van szó, akit kínos lenne nem szeretni, vagy népszerű társasági emberről, akivel szemben táplált ellenszenv maga után vonná a többiekkel való szembe kerülést is.
A tudattalanba kerülhetnek teljes emlékek „szőröstül-bőröstül”, vagy csak a hozzá tapadó érzelem, esetleg az is csak részben – tehát tisztában vagyunk az érzéssel, de az intenzitását alul becsüljük.
Hogy miért van erre szükség? Többszörös a haszna. Adott pillanatban nem tudunk minden eseménnyel teljes alapossággal megküzdeni, illetve sok emlék esetében csak praktikusságról van szó. Nem szükséges mindenre emlékeznünk, amit látunk-hallunk, így nagy részét „elfelejtjük”. Azonban ezekből az emlékekből különleges körülmények között, például hipnózis alatt sok ismét előhozható.
Szükséges-e valamit kezdeni az elfojtott érzésekkel, emlékekkel? Ha minden rendben van az életünkben, jól érezzük magunkat bőrünkben, tudunk dolgozni, egészségesek vagyunk, akkor nem feltétlenül. Azonban a nem tudatos tartalmak is hatással vannak ránk. Valamilyen kínzó emlék elfojtása energiát igényel, aminek hiányát bizony megérezhetjük. Ugyanakkor a tudattalan fantáziáknak káros hatásai is lehetnek. Képzeljünk el egy embert, aki azt élte meg gyermekként, hogy kevés elfogadást kapott, így kialakult benne az a nézet, hogy őt nem lehet szeretni. Ennek a gondolatnak és a hozzá társuló élményeknek elfojtása azt jelenti, hogy bár nem tudja átélni azokat tudatosan, mégis ennek megfelelően szervezi életét. Nem vállal fel bensőséges kapcsolatokat, mert tudattalanul fél, hogy előbb-utóbb úgyis elhagyná őt a párja – hiszen ő értéktelen, őt nem lehet szeretni. Szeretne szoros barátságokat, szerelmet, de maga sem tudja, miért, valahogy „nem jön össze”. Ilyenkor érdemes pszichoterapeutához fordulni, akivel védett körülmények között előjöhetnek, újra átélhetők és helyre rakhatók a fájdalmas emlékek. Sajnos ez a folyamat nem működik úgy, mint egy műtét, mikor felnyitják a testet, és kioperálják a sérült részeket. Lassan, apránként kerülhetnek elő az apró elemek.
