Sajnos úgy látszik, mégsem ilyen az öregség megítélése (sem kívülről, sem az időseknek magukról). Legalábbis nem ez jellemző. Példát sokan találnak környezetükben egy-egy sugárzó, derűs idős emberre, aki „kis Mennyországot” teremt maga köré, bármerre jár. Alapvetően mégis a hervadás időszakának tekinti ez a kultúra az idős kort. Vajon ennyire biológiai a szemléletünk, és a termékenység értéke magyarázza a fiatalság kultuszát? Azt feltételezem, több árnyalata van a válasznak.
Természetesen adódnak társadalmi magyarázatok: a munkaerőpiacon idősnek lenni valóban hátrány, ez közhely, ezen már senki sem csodálkozik. Vagy mégis? Nem csodálkozunk, ahogy azon sem, hogy az alkonyathoz kötjük az időskort, pedig roppant nehéz észérvekkel alátámasztani. A legtöbb szakmában erény a tapasztalat. És ahol gyakoriak az újítások? Sokszor mondjuk, a fiatalok jobban fel tudják venni a lépést, az idősebbek nem képesek megtanulni ezeket. Ezt is magától értetődőként említjük, anélkül, hogy belegondolnánk értelmébe. Valószínűleg nagyon korlátozott azoknak a képességeknek a köre, amik csak fiatalon elsajátíthatók (vagy fiatalon sokkal könnyebben). Legalábbis, ha a fiatalt egy egészséges középkorú emberrel állítjuk szembe. Vajon nem arról van-e szó, hogy utólagosan racionálizálunk egy jelenséget?
Engedjük el a fantáziánkat, és gondoljunk bele, mit várunk egy idős embertől. Előhívva ennek az archetípusát, talán olyan szavak jutnak eszünkbe: bölcs, nyugodt, békét sugárzó, beérkezett. És milyen kellemetlen érzést tud kelteni egy házsártos, megkeseredett, rosszindulatú idős ember! Azt gondolom, azért haragszunk rájuk így, mert a reményt veszik el, annak a reményét, hogy noha a ma rohanás és harc, de ha lelkiismeretesen átküzdjük magunkat ezen, a béke szigete vár ránk. De mivel képtelenség neheztelni mindenkire, aki nem a béke szigete, inkább valami köztes felmentő ítélet születik, ami magát a korszakot kezeli csökkentértékűként, eleve szomorkásként. Csak zárójelesen jegyzem meg, hasonlóan irreális kép él a gyermekkorról is, mint gondtalan, boldog időszakról. Sokan megszállottan igyekeznek elfelejteni annak a kornak húsbavágó fájdalmait, embert próbáló kihívásait.
A megérkezés kulcsa talán ennek a fogalomnak átírásában rejlik. Nincs megérkezés abban az értelemben, ahogy a képzeletbeli Bölcs ül a hegy tetején távol a világ zajától. A megérkezés a tökéletlenség elfogadása. Annak az elfogadása, hogy határidő szorít, haragszom a szomszédomra, pénz szűke nyomaszt, szúr az oldalam, és mégsem várok valami többet, jobbat, kerekebbet. Aki megtanul erre újra és újra rábólintani, annak az időskora is nyár lesz.
