Büntethetünk-e büntetlenül?

Hogyan büntessük a gyereket? Vetődik fel sok szülőben a kérdés. Szeretnénk, ha gyermekünk „rendes” emberré válna, elvégezné a feladatait, nem változtatná sem csatatérré, sem disznóóllá a lakást, szépen köszönne a szomszéd néninek, stb. Közben a társadalom egyre inkább elítéli a testi fenyítést, jobban elfogadja a jutalom megvonását büntetésként, ami azonban –kár tagadni-, nem jár olyan látványos eredménnyel, mint (legalábbis átmenetileg) a durvább módszerek.

Nos, érdemes messzebbről kezdeni. Nem a módszer a legfontosabb. A gyermek elsősorban utánzással és modellkövetéssel tanul, illetve azon keresztül, hogyha jó a kapcsolat, azonosul a szülővel, az értékeivel, normáival.

Tehát a nevelés döntő része szándékunkon kívül, automatikusan zajlik pusztán azon keresztül, amit lát, hall, érzékel belőlünk a gyermek. Ezért reménytelen vállalkozás, mikor a szülő olyasmire akarja változatos módszerekkel idomítani a gyermeket, amely saját magából hiányzik. Belső ellentmondás a jó gyermeket veréssel faragni szándékozó szülő. A verés, legyen az szentesítve a legszebb ideológiával, agresszió, méghozzá kettős: testi, és mivel a gyermek attól kapja, akihez legerősebben kötődik, még inkább lelki bántalmazás. Ez nem jelenti, hogy egy ingerültségünkben elcsattant pofontól összedől a világ. Csupán tudnunk kell, hogy ezzel épp esendőségünket, eszköztelenségünket mutattuk meg. Ami nem baj, ha ezzel összhangban kommunikálunk, és utólag, lehiggadva elmondjuk, hogy elvesztettük a fejünket, sőt, akár bocsánatot is kérünk. Ezzel bizony tényleg nevelünk, méghozzá valami nagyon fontosat: a felelősségvállalást, az esendőség felvállalását, és az őszinte bocsánatkérést. Ne féljünk, hogy ez elfújja a tekintélyünket: a tekintélyt sosem az erőszakosság, hanem a belső erő, a hitelesség szüli.

Visszatérve a miként kérdéskörére: a büntetés tágabb fogalom, mint hinnénk, messze túlnyúlik a verésen, sarokba állításon, szobafogságon és TV-zés megvonásán. A szülővel bensőséges, bizalommal teli kapcsolatban álló gyermek számára a szó jó értelmében büntetés az is, ha látja, anya, apa nem örül annak, amit tett, hogy szomorú, csalódott. Ez a leghatásosabb büntetés, mert ez alakul fokozatosan belső meggyőződéssé. Egy idő után már nem szükséges a szülő vigyázó tekintete, a gyermekben belül alakul ki ez a rosszallás, amit úgy nevezünk: lelkiismeret.

Mondhatják erre, hogy bizonyos kor alatt a kisded nem érzékeny a szülő haragjára, a másfél éves babát ezzel nem tudjuk távol tartani a konnektortól. Igen ám, de ebben a korban nem is nevelni kell, inkább megvédeni saját magától a kisgyermeket. És bizonyos életkor után is lezárul a nevelés lehetősége: a kamaszt már kevéssé hatja meg a szülői rosszallás (sőt!), az a szülő, aki ekkor szeretné beléplántálni csemetéjébe az általa vallott értékeket, bizony elkésett. Ebben az időszakban más csoportok, a kortárs csoport és egyéb, családon kívüli példaképek adnak viszonyítási pontot. Ez a kísérletezés ideje, amihez szükséges eltávolodni a szülők bevált receptjeitől. Ez ne ijesszen meg senkit: később, ha kissé átdolgozva, saját magára szabva is, de vissza fog hozzájuk térni a felnőtt-gyermek.

Amellett, hogy a nevelés lényege a hitelességben, a bensőséges kapcsolatban rejlik, a gyermek biztonságérzetéhez szükséges néhány kis számú, de fix korlát felállítása. Ezek a szabályok legyenek ésszerűek, az életkornak megfelelőek, és kiszámítható legyen a megszegésük következménye. A jó nevelés egyik kulcsa a következetesség: ez egyszerű alaptörvény, mégis kevesen tartják be. Nem jó, ha ugyanaz a viselkedés egyszer leszidást vált ki, másszor megbocsátó mosolyt annak megfelelően, hogy milyen a szülő hangulata éppen.

Végül, a büntetésről szólva érdemes kitéri az ezzel szoros kapcsolatban álló jutalmazás kérdéskörére. A rossz jutalmazás ugyanolyan veszélyeket rejt magába, mint a büntetés, még ha ártatlanabb terepnek is tűnik első pillantásra. Szóval, dicsérettel, elismeréssel jutalmazzunk, ne ajándékokkal! Az ajándék lényege az ingyenesség: nem azért kapod, mert „jó” voltál, hanem csak úgy. Ha kisautó, pénz, számítógép vagy bármi egyéb jár bizonyos teljesítményekért, a gyermek hamar megtanulja a külső vezérlést, hogy ne saját örömére, hanem valami más cél érdekében tegyen erőfeszítést. A pszichológusok állandóan kongatják a vészharangot, mégis töretlenül zajlik az iskolák zömében a gyakorlat, hogy a tudásszomjjal teli, érdeklődő gyermekekből osztályozással és különféle jutalmazási-büntetési technikák segítségével rövid időn belül alulmotivált iskolásokat gyártanak.

A tapasztalat szerint a szóbeli elismerés szerencsés kivételt képez: ez inkább megerősíti a belső lelkesedést, semmint gyengítené. A dicséret, legyen az csak egy mosoly akár, azt üzeni a gyermeknek: te képes vagy teljesítményt létrehozni, sikert elérni, megvan benned, ami ehhez kell, csak így tovább!

Hitelesség, kapcsolat és következetesség, ezek a kulcsszavak. A sikeres nevelés alapja tehát a gyermekre odafigyelő, időt szánó szülő, aki magával is békében él. Nincs olyan csodamódszer, amely ezt pótolhatná.