Kortalan szerelem

Hogy kinek mi számít nagy korkülönbségnek, egyénenként változó. Van, aki már hat-nyolc évet is annak tart, míg másnál a generációnyi különbségnél kezdődik a jelentős korkülönbség. Persze attól függ, kinek a szempontjából nézzük: a páréból, a rokonság vagy a társadalom nézőpontjából. Esetleg a gyerekekéből, akik a kapcsolatból születnek.

Testképzavar, testdiszmorfia

A legtöbb embernek a testképzavarról egyértelműen az anorexia és a bulímia jut eszébe, és sokan hiszik, hogy a probléma csak a nőket érinti. Valójában széleskörű problémáról van szó, aminek sokféle megjelenési formája lehet. Nem minden testképzavar jár együtt evési zavarral. Gondoljunk azokra, akik nagynak vélt orruk, kicsinek tartott mellük, vagy nem elég sűrű hajuk miatt szenvednek. Testdiszmorfiának nevezik azt a zavart, amikor a személy beképzel vagy felnagyít valamilyen testi szabálytalanságot, és az ezzel való foglalkozás, ellene való küzdés meghatározza mindennapjait. Ahogy minden pszichés betegségnek, ennek is vannak persze fokozatai: kezdve attól az embertől, aki többször ellenőrzi a tükörben, elég jól takarja-e frizurája elálló (vagy annak hitt) füleit, egészen addig, aki plasztikai műtétek tömegének veti alá magát, mert akármennyit is csíptek le orrából, ő tükörbe nézve még mindig nagynak és ormótlannak látja azt. Ugyanebbe a betegségtípusba tartozik, mikor az ember amiatt aggódik, kellemetlen testszaga van, hiába tett meg mindent ellene.

Burjánzó evészavarok

Annak ellenére, hogy a pszichiátria malmai lassan őrölnek, és a szakkönyvekben egyelőre csak a két régi ismerőst, a bulimiát és az anorexia nervosát találjuk, egyre többféle új evészavarról hallhatunk, amelyek kétségkívül létező jelenségekről szólnak. A legújabb az ún. fatorexia, röviden: azok betegsége, akik bár jelentős túlsúllyal küzdenek, ezt nem látják be, ideálisnak vagy legalábbis kevésbé teltnek gondolják magukat. A kifejezés a szakmai berkeken kívülről, egy Sara Bird nevű magánembertől származik, aki állítása szerint önmagán észlelte a tüneteket. A szembesülés akkor következett be, mikor az orvos mérlegre állította, és legalább húsz kiló pluszt látott az általa feltételezetthez képest.

Fosztogató gazdagok

Stanfordi börtönkísérlet

A mérsékelt Anglia, a gentlemenek országa az utóbbi napokban randalírozástól hangos. A hírekből értesülhetünk róla, hogy a boltok kifosztói között akadnak kifejezetten jól szituált fiatalok, olyanok, akik nincsenek rászorulva, hogy így szerezzék meg a vágyott plazma TV-t. Ahogy a felvételeken látjuk a csoportba szerveződött tizenéveseket, feltételezzük, hogy ezek a fiatalok egymaguk sosem vetemednének bűncselekményekre, még az is lehet, kifejezetten jól nevelt gyerekként gondolnak rájuk iskoláikban, családjukban. Eszünkbe jut a Zimbardo-féle stanfordi börtönkísérlet, ahol ugyancsak rendes, normális egyetemistából vált pillanatok alatt brutális börtönőr vagy éppen megtört fegyenc – attól függően, melyik szerepet sorsolta ki neki a kísérletvezető.

Pihenni akarok!

A gyerekek még szerencsés helyzetben vannak: számukra átgondoltan be van programozva a rendszeres pihenés, bizonyos időközönként kapnak legalább néhány nap vagy hosszabb szünetet. Egy dolgozó felnőtt azonban nehezebben tudja biztosítani maga számára a szükséges pihenést. Több tényező löki abba az irányba, hogy akár saját egészségével visszaélve éppen a regenerálódásról mondjon le. Egyrészt szűkös a szabadnapok száma, másrészt könnyen elcsábulhat az ember, hogy ez idő alatt más jellegű feladatait próbálja bepótolni. Ez a bejegyzés azt célozza, hogy átgondoljuk, a különféle teendők sűrűjében hogyan oldható meg mégis a regenerálódás, felfrissülés annak érdekében, hogy elkerüljük a kiégést.

Cry for help

Így nevezzük az utolsó segélykiáltást, amivel a lehetséges öngyilkos a világ –annak egyik képviselője- tudtára adja, hogy valami baj van, olyan, amivel nem képes megbirkózni, segítségre van szüksége, mert nem megy tovább.

A közmondásra alapozva, mi szerint amelyik kutya ugat, nem harap, sokan azt hiszik tévesen, aki beszél az öngyilkosságról, biztosan nem teszi meg. Ennek ellenkezője igaz: tíz emberből, aki öngyilkosságot kísérel meg nyolc egyszer vagy többször beszámol terveiről, és megpróbálkozik a segítségkéréssel. Általában először a szűk családi-baráti körben, azonban ebben a közegben a túlzott felelősség olykor bénítólag hat a közvetlen környezetre: megrémülnek, vagy éppen bagatellizálják a veszélyt. Mindkét reakció ártalmas, mert azt üzeni a bajban lévőnek, hogy nincs olyan talpraesett, észnél lévő ember, akire támaszkodhatna. Aki nem adja fel, ez után ad még egy esélyt egy idegennek, vagy éppen egy lelkisegély szolgálatnak. Mivel a bevonódás veszélye kisebb, olykor egy idegen könnyebben segít, még ha sosem készült ilyen helyzetre.

Titkos birodalmunk

Egy túlmisztifikált területről essék most szó: az emberi tudattalanról. Ez az, amit a köznyelv tudatalattinak hív, mivel egy időben így fordították a német Unbewusste kifejezést, majd helyesbítették tudattalanra (érdekes módon ez nem terjedt el a hétköznapi szóhasználatban).

A szót elsősorban a pszichoanalitikusok használják, azonban valamilyen módon a legtöbb pszichológiai irányzat beszél róla. Noha maga a fogalom a lélektannal kevéssé foglalkozók számára kissé misztikus, megfoghatatlan, egy csomó ide kapcsolódó jelenséget nap mint nap tapasztalunk minden csodálkozás nélkül. A tudattalan kifejezés önmagában csupán arra utal, hogy van a személyiségünknek olyan részünk, amihez nem férhetünk hozzá minden pillanatban. Ez történik, mikor valamilyen élményt elfelejtünk – tartósan vagy átmenetileg. Olyankor nem vész el az információ, csupán hozzáférhetetlenné válik, más szóval tudattalan emlékké.

Zavarban a szülő

Melyik szülőnek ne lenne egy-két története, mikor csemetéjének köszönhetően borzasztó kellemetlenül érezte magát, hétköznapi szavakkal: majd’ lesült a képéről a bőr?

Ilyen helyzet kialakulhat, ha a gyermek illetlen vagy kínos megjegyzést tesz valakire nagy nyilvánosság előtt, esetleg olyan kérdést tesz fel, amellyel zavarba hoz minket. De a legtöbb szülő számára kellemetlen az is, ha a nagyközönség látja, képtelen megálljt parancsolni a kicsi hisztijének, „rosszalkodásának”. Néha persze a közönségnek se kell több: hangot is ad a szülő képességeivel kapcsolatos véleményének.

Miért fordulnak elő ilyen helyzetek, és mit tegyünk ilyenkor?

Hogy mi számít kínosnak, az nagyban kultúrafüggő. Senkivel sem születik vele ez a tudás, lassan, lépésenként kell megtanulnunk ezt.