Elfogadó kapcsolódás

Az Elfogadó kapcsolódás mindazoknak szól, akik szeretnék gazdagítani kapcsolataikat. Az intimitás a legszebb és legfájóbb tapasztalatok forrása is lehet. A szerző a sebezhetőség és az elfogadás fontosságát hangsúlyozza, valamint azt, hogy az intimitás megélésének alapja az önmagunkkal való kapcsolat.

Elég mélyek, hitelesek, bensőségesek a kapcsolataim?
Hogyan engedhetném közelebb az embereket úgy,
hogy ne veszítsem el önmagam? Gyakran eltávolodunk
egymástól, vajon mit rontok el ilyenkor?

Akiben felvetődtek már hasonló kérdések, az biztosan izgalmas kalandnak fogja találni az utat, amelyet a könyv olvasójaként bejárhat. Az intimitás, ez a sokszínű, egyszerre vágyott és ijesztő élmény a legszebb és legfájóbb tapasztalatok forrása is lehet.

A szerző a sebezhetőség és az elfogadás fontosságát hangsúlyozza, valamint azt, hogy az intimitás megélésének alapja az önmagunkkal való kapcsolat. A kötet személyes történeteken keresztül teszi könnyen befogadhatóvá az intimitás paradoxonjának súlyos kérdéseit, emellett gyakorlatokat is kínál az olvasónak, amelyek segíthetnek, hogy hitelesebb és meghittebb kötelékeket alakítson ki a környezetében élő emberekkel.

Az Elfogadó kapcsolódás mindazoknak szól, akik szeretnék gazdagítani kapcsolataikat, és nyitottak arra, hogy új perspektívákat fedezzenek fel bennük az intimitásról, legyen szó párkapcsolatról, barátságról vagy akár az önmagunkkal való

kapcsolatról. A szerző nem ígér könnyű válaszokat, de annál inkább inspiráló kérdéseket és gondolatokat, amelyek segíthetnek az olvasónak a saját útját járni az intimitás felé.

A kötet megvásárolható a könyvesboltokban

Tökéletlen szülők, boldog gyerekek

A gyereknevelés nem autószerelés. - Ez az egyik üzenete a nemrég megjelent Tökéletlen szülők, boldog gyerekek című könyvnek. Számos gyereknevelésről szóló könyvet találhatunk, amik megmondják a tutit: ezt tedd, ha hisztizik a gyerek, így bírd szófogadásra… Ez a könyv azt állítja, minden szülő és minden gyerek más és más, ezért senkinek sem sikerülhet nevelési receptkönyv alapján remek szülővé válnia. Mindenki csinálhatja jól, de ehhez az nyújt segítséget, ha megtanul elfogadó együttérzéssel viszonyulni önmagához és a gyermekhez is. Hogy ezt hogyan lehet, ahhoz igyekszem segítséget nyújtani a könyvben sok konkrét példán keresztül.

Hajlamosak vagyunk a nevelésről úgy beszélni, mint egy kétszemélyes ügyről. Mintha anya, vagy jó esetben anya és apa párhuzamosan, egymás mellett nevelné a gyereket, ki-ki hatna rá a maga módján. Holott a gyereket legalább annyira befolyásolja a szülők egymáshoz fűződő kapcsolata, a család egyensúlya, de még a szülők felmenőkhöz fűződő attitűdje is, hiszen sokszor onnan merítik lendületüket, vagy éppen félelmeiket. A könyvben igyekszem komplexebben vizsgálni a szülőséget, semmint anyai, apai praktikák gyűjteményét. „Az erő legyen veled” – mindenki számára ismerős mondat. De honnan is merítsünk Erőt, ha gyereknevelésről van szó? Például onnan, hogy más módon nézünk rá őseink történetére, mint ahogy eddig tettük. Ehhez is kapaszkodót nyújt a könyv.

Tudjuk, de sokszor nem veszünk róla tudomást, hogy a családok sokfélék. Vannak egyszülős családok, vannak szivárványcsaládok, mozaikcsaládok, van, ahol örökbefogadott gyereket nevelnek. Ezeknek a szülőknek az életében felmerülhetnek olyan dilemmák, kérdések, amikkel egy klasszikus, „szabályos” családban élő anya vagy apa nem is találkozik. A Tökéletlen szülők, boldog gyerekek kitér a nem hagyományos családban élőket foglalkoztató főbb kérdésekre is. És nem mellékesen: az apákra. Talán furcsa, hogy miért szól a könyv külön is hozzájuk, miközben persze az egész szól nekik is. Napjainkban megfigyelhető némi zavar azzal kapcsolatban, hogyan beszélünk az apákról, az apákhoz. Egyrészt egyre inkább természetes (elvi szinten), hogy az apák is részesei a gyereknevelésnek, mégis az a tapasztalat, sokszor nem számolunk velük. Nem mindenkinek könnyű ilyen helyzetben egyenrangú szülőként tekintenie magára apaként. És sok férfi van, akiben megvan az elhatározás, hogy teljes értékű szülő legyen, ám az ő apja még nem tudta ezt felvállalni, így igazi, jó minta nélkül kell belevágnia. Erről is szól a könyv.

Szülőknek szól, akik vágynak rá, hogy jól csinálják, de a maguk módján, a saját személyiségük szerint szeretnék, és ehhez akarnak biztatást, támogatást kapni. Szülőknek, akik olykor hajlamosak elbizonytalanodni, szorongani, akiket kétségek is gyötörnek. Tehát minden szülőnek.

Sajtómegjelenések >>>

A kötet megvásárolható a könyvesboltokban

Napi négy ölelés...

Egyszer egy kísérletben szerették volna megvizsgálni a kutatók, hogyan hat a zsíros, koleszterindús táplálék az egerek egészségi állapotára. A vártnak megfelelően, azoknál az egereknél, akik zsíros ételt kaptak, érelmeszesedést tapasztaltak. Azonban egy meglepő dolgot is találtak: a koleszterindús étellel táplált egerek egy csoportja mentesült a káros következmények alól, nekik jelentősen jobb volt az egészségi állapotuk (az érelmeszesedést is beleértve), mint a többi egészségtelenül etetett egérnek. Végül rájöttek, ez az a csoport volt, amelyet az orvostanhallgatók gondoztak. Ők rendszeresen simogatták az egérkéket, amire érthető módon a többi kutatónak nem volt ideje. Így került birtokukba szándékukon kívül egy igen értékes információ arról, hogy az érintés, simogatás mekkora hatással van az egészség megőrzésére.

Kortalan szerelem

Hogy kinek mi számít nagy korkülönbségnek, egyénenként változó. Van, aki már hat-nyolc évet is annak tart, míg másnál a generációnyi különbségnél kezdődik a jelentős korkülönbség. Persze attól függ, kinek a szempontjából nézzük: a páréból, a rokonság vagy a társadalom nézőpontjából. Esetleg a gyerekekéből, akik a kapcsolatból születnek.

Pihenni akarok!

A gyerekek még szerencsés helyzetben vannak: számukra átgondoltan be van programozva a rendszeres pihenés, bizonyos időközönként kapnak legalább néhány nap vagy hosszabb szünetet. Egy dolgozó felnőtt azonban nehezebben tudja biztosítani maga számára a szükséges pihenést. Több tényező löki abba az irányba, hogy akár saját egészségével visszaélve éppen a regenerálódásról mondjon le. Egyrészt szűkös a szabadnapok száma, másrészt könnyen elcsábulhat az ember, hogy ez idő alatt más jellegű feladatait próbálja bepótolni. Ez a bejegyzés azt célozza, hogy átgondoljuk, a különféle teendők sűrűjében hogyan oldható meg mégis a regenerálódás, felfrissülés annak érdekében, hogy elkerüljük a kiégést.

Tegyünk a kedvünkre!

Amikor a boldogságra gondolunk, csupa nagyszabású dolog jut eszünkbe, mint a jó munkahely, a tartalmas emberi kapcsolatok, az Istenhit. Igen ám, de az apróságokról sem szabad elfeledkezni! A pillanatnyi hangulatot sokkal inkább meghatározzák olyan kicsiségek, mint hogy szép almát kapunk a piacon, megdicsérik a frizuránk, a kedvenc dalunkat játssza a rádió. Hajlamosak vagyunk alábecsülni a hasonló események jelentőségét, holott még a viharosabb időszakokból való kilábalásban is segítenek. Vajon az Olvasó is megélt-e olyasmit, például mikor egy szakítás miatt szenvedett és gyötrődött, hogy valami apró kis öröm következtében egyszer csak úgy érezte, mégis élhető, szép a világ? Például mélabúsan lépett ki a kertkapun, és megcsapta az orrát az eső áztatta föld illata.

Karácsonyt túlélve

Az első Advent vasárnap után született a legutóbbi bejegyzés, most pedig ismét ünnepről írok. De mi jelentősége van egyáltalán az ünnepeknek egy lélektani blogban? Nos, akármennyire azt akarjuk hinni, hogy külön álló individuumok vagyunk, így vagy úgy, de hat ránk az a közeg, kultúra, amiben élünk, azt gyanítom, sokkal erősebben, mint számolunk vele. Miközben úgy képzeljük magunkat, mint egy bolygót a Világegyetemben, inkább hasonlítunk egy szálra a ruhaszövetben. 

Karácsonnyal kapcsolatban nem véletlenül terjedt el széles körben az a téves hiedelem, hogy ekkor történik a legtöbb öngyilkosság. A statisztikai adatok ezt nem támasztják alá, de az, hogy erről a legtöbb ember meg van győződve, mégis mond valamit.

Várakozás

Tegnap volt Advent első vasárnapja. Ez a várakozás és bűnbánat időszaka a hívő keresztények számára. A várakozásnak megvan a helye és jelentősége a zsidó-keresztény hitvilágban (a legfontosabb várakozás a Messiás eljövetelére, illetve Jézus második eljövetelére várás). De vajon a hétköznapi életünkben van-e helye, és ha igen, egészséges módon van-e helye a várakozásnak. Milyen érzéseket kelt ez a szó: várni? Talán az jut eszünkbe, ahogy sajgó lábakkal várunk a pénztár előtt a sorban. Ahogy várunk a buszra a hidegben, csomagokkal. Várjuk, hogy a gyerek végre megcsinálja, amit kértünk tőle. Lehetnek távlatosabb várakozásaink: alig reméljük, de azért várnánk, hogy végre kapjunk egy kis fizetésemelést, várnánk az anyós megjavulását, a politika megtisztulását... Ebből a nézőpontból várni egyenlő elszenvedni valaminek a hiányát, ami régóta "járna" (legalábbis szerintünk).

Mi a fő különbség az (egyszerűen szólva) jó és rossz, vagy építő és romboló várakozás közt?

Meglepő az egyszerűsége: arra jó várni, ami biztosan bekövetkezik. Ahogy a hívő hittel várja a Messiást, a gyerek tudja, hogy jön a Mikulás, azt is, hányat kell még addig aludni, úgy jó dolog várni az első havat, aztán az első rügyeket.

Vénasszonyok nyara

Nyár- ősz, ragyogás-alkonyat, virulás-hervadás, szangvinikus-melankolikus. Vajon a fenti párokból melyik szavakat kötnénk a fiatal korhoz, melyikeket az időshöz? Nem végeztem erre nézve kutatást, de gyanítom, az idős korhoz tartozna az alkonyat, a hervadás, az ősz és a melankólia. Ez valamiféle kollektív tudás, hogy ezek összekapcsolódnak, nem egyéni döntés kérdése. De vajon miért éppen így, miért nem a nyár, a ragyogás, a virulás, a szangvinikusság? Tulajdonképpen lehetne úgy is, nem? Most egyszerűsítsünk, és nevezzük fiatal kornak az élet első felét, idősnek a másodikat. Úgy is nézhetnénk, hogy csekély tudással (ma már tudjuk: nem nullával) világra jövünk, tapasztalunk, szívjuk magunkba a tudást, kicsit csetlünk-botlunk, mert még nem ismerjük a világ minden törvényszerűségét, keresünk, próbálgatunk. Aztán valamikorra összeszedjünk a komfortos mértékű magabiztosságot, és elkezdünk egyre inkább alkotni, létrehozni, kifelé sugározni. Tehát annál inkább nyár vagyunk, minél jobban idősödünk, annál melegebb és erősebb a sugarunk, annál állandóbb a fényünk.

Nem kell mindig jól lenni!

Gondoltam, ezt leszögezem. Merthogy sokan azt hiszik, az ideális állapot a mindig jól levés, és a levertség vagy testi rosszullét feltétlenül annak a jele, hogy valami baj van. És akkor már csak abban reménykedhetünk, hogy nem nagy baj, csak kis baj.

Különös élmény, mikor az embernek először eszébe jut ezt a tézist megkérdőjelezni, vagy először hall róla, hogy a világ bizonyos tájain ezt nem így gondolják, esetleg nem is szokásuk folyamatosan a hogylétükre összpontosítani. Kimondatlanul, láthatatlanul, axióma-szerűen él, működik az a gondolat a mi kultúránkban, hogy ha jól érzed magad, akkor vannak rendben a dolgaid.

Társat lehet-e keresni?

Vannak dolgok, amik kereshetők, keresés eredményeképp találhatók, megszerethetők, szükség esetén lecserélhetők. Ilyen a lakás, a munka, a konyhai robotgép. Az ember átgondolja igényeit, milyen kritériumokhoz ragaszkodik, mi az, ami szükség esetén félretehető szempont, mérlegeli a lehetőségeit, és igyekszik találni egy ár-érték arányban optimális megoldást.

Török Gábor például a pártok vonatkozásában valami hasonlóra hívta fel a figyelmet a választások előtt: ne úgy keressünk pártot, mint szerelmet, aminek tökéletesnek kell lennie, az identitásunkat kifejeznie; válasszuk ki a kínálatból a relatíve legmegfelelőbbet. Egyetértek.

De vajon szerelmet hogyan lehet „keresni”? Lehet-e egyáltalán?

Szárnyak

Milyen hátrányokkal tudnánk együtt élni? Egy egészséges (ki lenne egészséges… pontosítok: egy relatíve egészséges) ember erre mit felel? A járó nem tudja, vagy nem szívesen képzeli el magát kerekesszékben, az „ép” nem tudja maga elé képzelni, mi történne, ha végtagjától, látásától, hallásától volna kénytelen megválni.

Ezernyi élettörténet mutatja, hogy a kiteljesedésnek nem feltétele a testi épség. Talán az Olvasó is találkozott már olyan emberrel, aki arról számolt be, valamilyen komoly veszteség tanította meg értékelni az életet. Egy felnőttkorában megvakult férfitól hallottam, neki akkor kezdődött az igazi élete, mikor elvesztette látását.

Hisszük? Nem hisszük? Vagy inkább nem szeretnénk foglalkozni ezzel a témával? Én most foglalkozom kicsit.

Korlátaink

A lélektan nagy erőkkel keresi a választ arra a kérdésre, milyen tulajdonságok (szaknyelven: vonások) határozzák meg érzelmi-lelki egészségünket, az életben való hatékonyságunkat. Az egyik ilyen szóba jövő tulajdonság a belső kontrollhitnek nevezett valami. A külső és belső kontrollhit egy ellentétpár, mindannyian elhelyezhetők vagyunk a két végpont között valahol. Külső kontrollhittel jellemezhető, aki úgy véli, kevés hatással van saját sorsának alakítására, tőle független tényezőkön múlik, ami vele történik. A belső kontrollhites ember viszont úgy gondolja, saját kezében van élete.

Jankó szerencséjéről

Nem rég olvastam egy mesét, az volt a címe: Jankó szerencséje. Egy Grimm meséről van szó, ami a Boldizsár Ildikó szerkesztette Esti mesék a boldogságról című gyűjteményben található meg.

Jankó a hét évi munkájáért kap egy nagy aranyrögöt, akkorát, mint a feje, ezzel bocsátják útjára, hogy hazatérjen édesanyjához. Ahogy hazafelé tart, út közben többször rászedik: először az aranyrögöt cseréli el, majd mindannyiszor értéktelenebb és értéktelenebb dologra cseréli, amije van, mindig abban a hitben, hogy jó üzletet csinál. Először egy lovat irigyel meg lovasától, mert akinek van lova, nem kell fáradtságosan gyalogolnia, mint neki, kinek ráadásul az aranyrög is lóg a vállán teherként.

Hogyan legyünk boldogok?

Gondoltam, ezzel az apró témával indítom blogomat... Na jó, bevallom már most, hogy nem tudom a választ. Pedig ez az a kérdés, ami titkon mindannyiunkat a legjobban érdekel. Úgy tapasztaltam, aki másvalamit jelöl meg életcélként, a "célt" kicsit megkapargatva kiderül, hogy sokkal inkább eszközök ezek... a boldogsághoz. Akinek a világ megismerése a "célja", vagy mások önzetlen segítése, vajon nem azért választotta ezeket, mert elégedettséget, belső békét, azaz boldogságot vár tőlük? Senkit sem akarok megsérteni, de nem kivétel az üdvösség sem. Na de miért akarsz üdvözülni? - szólhat az álnaiv kérdés. Azért, mert a Paradicsomban örök boldogság és béke vár. Ahá!
A boldogság az egyetlen cél, amit nem lehet továbbvinni. Minek az érdekében akarsz boldog lenni? Hát csak. Hogy boldog legyek.