Így nevezzük az utolsó segélykiáltást, amivel az öngyilkosságra készülő a világ –annak egyik képviselője- tudtára adja, hogy valami baj van, olyan, amivel nem képes megbirkózni, segítségre van szüksége, mert nem megy tovább.
A közmondásra alapozva, mi szerint amelyik kutya ugat, nem harap, sokan azt hiszik tévesen, aki beszél az öngyilkosságról, biztosan nem teszi meg. Ennek ellenkezője igaz: tíz emberből, aki öngyilkosságot kísérel meg nyolc egyszer vagy többször beszámol terveiről, és megpróbálkozik a segítségkéréssel. Általában először a szűk családi-baráti körben, azonban ebben a közegben a túlzott felelősség olykor bénítólag hat a közvetlen környezetre: megrémülnek, vagy éppen bagatellizálják a veszélyt. Mindkét reakció ártalmas, mert azt üzeni a bajban lévőnek, hogy nincs olyan talpraesett, észnél lévő ember, akire támaszkodhatna. Aki nem adja fel, ez után ad még egy esélyt egy idegennek, vagy éppen egy lelkisegély szolgálatnak. Mivel a bevonódás veszélye kisebb, olykor egy idegen könnyebben segít, még ha sosem készült ilyen helyzetre.
Legyen bárki a segítő, a legjobb, mit tehet, hogy nyitottan végighallgatja mindazt, ami az öngyilkossággal foglalkozó ismerősét foglalkoztatja, hagyja, hadd beszéljen a benne kavargó érzésekről, gondolatokról. Erre egy közeli hozzátartozó nem mindig képes – gondoljunk bele, hogyan is hallgathatná végig nyugodtan egy anya, amint fia azt ecseteli, nem szeretne tovább élni. Pedig sokat segít a beszéltetéssel, mert a krízisben lévő ember különleges, beszűkült tudatállapotban van, ami kevés ideig tartható fenn. Tehát az idő a segítőnek dolgozik: lassan oldódik ez az állapot, és újra kinyílik a világ a személy számára.
Legyen bárki a segítő, a legjobb, mit tehet, hogy nyitottan végighallgatja mindazt, ami az öngyilkossággal foglalkozó ismerősét foglalkoztatja, hagyja, hadd beszéljen a benne kavargó érzésekről, gondolatokról. Erre egy közeli hozzátartozó nem mindig képes – gondoljunk bele, hogyan is hallgathatná végig nyugodtan egy anya, amint fia azt ecseteli, nem szeretne tovább élni. Pedig sokat segít a beszéltetéssel, mert a krízisben lévő ember különleges, beszűkült tudatállapotban van, ami kevés ideig tartható fenn. Tehát az idő a segítőnek dolgozik: lassan oldódik ez az állapot, és újra kinyílik a világ a személy számára.
Sajnos tudni kell, aki egyszer már megkísérelt öngyilkosságot, nagyobb eséllyel teszi meg ismét. A nők közül többen próbálkoznak öngyilkossággal, de a férfiak körében gyakrabban „sikerül”. A lelki betegségek közül a depresszió az, ami leginkább megnöveli az öngyilkosság kockázatát. Hiszen mi kell ahhoz, hogy valaki megölje magát? Nem a nagy küzdelmek során történnek az öngyilkosságok. Bármilyen nehéz, fájdalmas is legyen egy élethelyzet, amíg az ember lát célt, addig élni és harcolni akar. Aki viszont reménytelennek látja a helyzetet, el sem tudja képzelni, hogy megváltozzon, hogy máshogy alakuljon, nagyobb valószínűséggel választja ezt az utat. A depressziónak pedig része, jellegzetes tünete ez a gondolkodásmód.
Ha valaki megöli magát, a környezetben tudatosan vagy tudattalanul bűntudat keletkezik, elhangzanak a „miért nem vettem észre, hogy baj van”, „miért nem figyeltem jobban rá” mondatok. Ezzel ellenkezőleg, vagy ezzel váltakozva harag is lehet a válasz, amelyet éppen az említett tehetetlenség érzése okoz. Ez jelenik meg abban a régi szokásban, hogy az öngyilkosságban elhunytakat sokáig nem temették el a temető falain belül, hanem a falakon kívül kaparták el.
Ma is ambivalens a viszonyunk az öngyilkossághoz: egyszerre megrendítő dráma, és harag-értetlenség forrása. A legnehezebb viselni a gyermekek-kamaszok öngyilkosságát, mert ott a felelősség egyértelműen nem a halotté. Egyedül a szülők nyakába varrni sem szabad, valahogy közösen az élők viszik tovább a terhet magukkal.
