Így nevezzük az utolsó segélykiáltást, amivel az öngyilkosságra készülő a világ –annak egyik képviselője- tudtára adja, hogy valami baj van, olyan, amivel nem képes megbirkózni, segítségre van szüksége, mert nem megy tovább.
A közmondásra alapozva, mi szerint amelyik kutya ugat, nem harap, sokan azt hiszik tévesen, aki beszél az öngyilkosságról, biztosan nem teszi meg. Ennek ellenkezője igaz: tíz emberből, aki öngyilkosságot kísérel meg nyolc egyszer vagy többször beszámol terveiről, és megpróbálkozik a segítségkéréssel. Általában először a szűk családi-baráti körben, azonban ebben a közegben a túlzott felelősség olykor bénítólag hat a közvetlen környezetre: megrémülnek, vagy éppen bagatellizálják a veszélyt. Mindkét reakció ártalmas, mert azt üzeni a bajban lévőnek, hogy nincs olyan talpraesett, észnél lévő ember, akire támaszkodhatna. Aki nem adja fel, ez után ad még egy esélyt egy idegennek, vagy éppen egy lelkisegély szolgálatnak. Mivel a bevonódás veszélye kisebb, olykor egy idegen könnyebben segít, még ha sosem készült ilyen helyzetre.
