A kapunyitási és kapuzárási pánikról
A 2013-as Pszinapszison tartott előadás témája a rég óta ismert életközépi válság, és az új keletű kapunyitási pánik volt. Utóbbi arra az élethelyzetre utal, mikor a 20-as, esetenként 30-as éveiben járó fiatal megtorpan, nem köteleződik el, nem indul el azon az úton, ami már a felnőtt életet jelentené. Vonatkozhat ez párkapcsolati elköteleződésre, szakmaira, szülőkről való leválásra.
Ha megvizsgáljuk, mi foglalkoztatja a kétféle krízisben lévő személyt, nagyon hasonló kérdéseket találunk. Míg a kapunyitási pánikkal küzdő fiatal azt kérdezi: „ki vagyok én?”, az életközépi válság alapkérdése: „valóban ez vagyok?”. Azaz: jó helyen vagyok, megfelelő szerepekben? Mindkettő identitásválság tehát.
Manapság sokan vitatják, hogy beszélhetünk-e általános jelenségként az életközépi válságról. Úgy tűnik, bár mindenki hallott róla, és nagyjából meg is tudja határozni a jelentését, többségben vannak, akik maguk nem élték át. A konklúzió, hogy az életközépi válság vagy kapuzárási pánik egy jó metafora. Erre a következtetésre jutott például Elaine Wethington az amerikaiak körében végzett reprezentatív telefonos felmérés kapcsán. Az emberek különböző életeseményeket, nehézségeket címkéznek így, talán azért, mert egyfajta kapaszkodót ad, ha nevet adunk a velünk történő eseményeknek, beleértve, ha válságos időszakot élünk át.
A kapunyitási pánik sem mindenkit érint, mégis elég gyakori ahhoz, hogy érdemes legyen foglalkozni vele. Ha egy kicsit alaposabban faggatjuk ezeket a huszonéveseket, hamar kiderül, az önbizalmuk az, ami nagyon ingatag. Nem merik igazán beleengedni magukat semmibe, mert akkor derülne ki igazán, milyenek is ők, mire képesek. Ez egy egészséges önértékelésű ember számára vonzó lehetőség, ám aki lelke mélyén azt hiszi, kiderülhet, hogy nem is olyan érdekes, értékes személyiség, nem szívesen vesz részt ilyen helyzetben. Viszont amíg az ember nem köteleződött el érzelmileg egy tevékenység vagy kapcsolat mellett, addig nincs nagy vesztenivalója: ha nem megy jól, mondhatja, persze, mert ez még nem az igazi. Ahhoz, hogy bátran belevesse magát új helyzetbe, szükséges, hogy biztos legyen értékeiben. Más szóval, tudja, hogy ki ő. Ez pedig a legkisebb kortól kezdve formálódik.
Az okok között gyakran megtaláljuk, hogy ezeket a fiatalokat hamar túlzott felelősséggel ruházták fel, és ez később visszaüt. Parentifikációnak nevezzük azt a jelenséget, mikor egy gyerekre felnőtt terheket raknak, legyen szó gyakorlati feladatokról vagy a felelősség átvállalásáról. Az ilyen fiatalok később úgy érzik, ők már megtették, ami tőlük telik, most már azon a sor, hogy ők kapjanak. Ugyanezt figyelte meg Braverman és Paris életközépi válsággal küzdő férfiaknál is: komoly hiányokat szenvedtek el gyermekkorukban az anyai gondoskodás terén, és bár ők elindultak a felnőtt élet útján, a hiányt vitték magukkal, ami később, negyvenes éveikben vezetett hirtelen összeomláshoz a magánélet és munka területén egyaránt.
A két krízis: életközépi válság és kapunyitási pánik tehát jó pár ponton összeforr, hasonlók az alapjai is.
