Fosztogató gazdagok

Stanfordi börtönkísérlet

A mérsékelt Anglia, a gentlemenek országa az utóbbi napokban randalírozástól hangos. A hírekből értesülhetünk róla, hogy a boltok kifosztói között akadnak kifejezetten jól szituált fiatalok, olyanok, akik nincsenek rászorulva, hogy így szerezzék meg a vágyott plazma TV-t. Ahogy a felvételeken látjuk a csoportba szerveződött tizenéveseket, feltételezzük, hogy ezek a fiatalok egymaguk sosem vetemednének bűncselekményekre, még az is lehet, kifejezetten jól nevelt gyerekként gondolnak rájuk iskoláikban, családjukban. Eszünkbe jut a Zimbardo-féle stanfordi börtönkísérlet, ahol ugyancsak rendes, normális egyetemistából vált pillanatok alatt brutális börtönőr vagy éppen megtört fegyenc – attól függően, melyik szerepet sorsolta ki neki a kísérletvezető.

A huligánok indítékairól 

Nekünk, magyaroknak ismerősen a képsorok nem is olyan régről – de akkor azt hittük, ilyen is csak nálunk történhet, meg esetleg tőlünk keletre. A két történetnek eltérő kiindulópontja volt, nálunk politikai színezettel zajlott, a lángoló autók között zászlók libbentek, jelszavak harsantak. Ebből a szempontból az angliai helyzetet nehezebb a távolból megítélni, egyes hírek szerint a fosztogatások fő helyszínei bevándorlók által lakottak, ám nagyjából egyetértenek abban a szakértők, hogy az indíték nem politikai, illetve nem magyarázható a rendőrök által lelőtt fiatal férfi halálával sem. Sokan a gazdasági feszültségekkel indokolják az itthoni és külföldi eseményeket is, amiben biztosan van igazság. Ám jellemzően nemcsak az igazán nélkülözők, a legszegényebbek vesznek részt az ehhez hasonló megmozdulásokban. Az Index egyik cikke számos példát sorakoztat fel, melyből kiderül, a társadalom egyébként megbecsült tagjai, illetve az ő gyerekeik is részesek a kirakatok bezúzásában, üzletek kifosztásában.

Nem csak huligánok fosztogattak

A TV képernyője előtt ülő néző, aki sosem keveredett még a közelébe se, hogy hasonló antiszociális megmozdulásokban részt vegyen, értetlenül szemléli, hogyan történhet meg, hogy a hétköznapi életben normális, átlagos életet folytató fiatalok egyszer csak mintha elvesztették volna józan eszüket, törnek, zúznak, fosztogatnak.

A tömeglélektan szerint…

A pszichológia éppen a hasonló vandalizmusba vagy lincselésbe torkolló tömegesemények kapcsán kezdett foglalkozni vele, mi megy végbe azokban az emberekben, akik résztvevőivé válnak az ilyen eseményeknek. A korai, tömegjelenségekről szóló elméletekben olyan kifejezéseket használtak, mint lelki infekció, utalva arra, hogy a morális gátlások felbomlása, a tagok által is elfogadott normák és személyes értékek eltűnése hasonlóan terjed szét a tömegben, mint ahogy egy vírusfertőzés járvány idején. A másik kedvelt kifejezés a hipnotikus szuggesztió volt, utalva arra, hogy a csoporttagok mintha nem tudatos, racionális önmaguk lennének, hanem olyanok, akiket szuggerálnak, mintha valami külső erőnek engedelmeskedve, megbabonázva hajtanék végre tetteiket. Ma leggyakrabban a tömegpszichózis kifejezést használjuk ugyanerre a jelenségre.
De mégis mik a feltételei, hogy effajta tömegpszichózis létrejöjjön? Hiszen mindannyian be tudnánk számolni olyan csoportos eseményről, ahol békésen, kulturáltan viselkedtek, lehetett bármilyen nagy is a jelenlévők tömege. Sőt, még frusztráló körülmények között, melegben, összezárva, várakozva sem okvetlenül történik erőszakos esemény: ingerültségünk csupán morcos ábrázatban és a táskapánttal való babrálásban jelenik meg, de nem gyújtogatásban és lincselésben.

A szociálpszichológiának egyik kedvelt területévé vált annak kutatása, milyen körülmények között alkalmazkodunk „elvtelenül”, azaz saját értékeink ellenére is a többiekhez. A legfőbb tanulság, hogy mellékes a tömeg mérete (adott esetben elég néhány ember is), a lényeg, hogy úgy érezzék, a felelősség nem egyedül őket terheli. Ennek előfeltétele pedig az ún. dezindividuáció, az, hogy a csoporttagok már ne egyénekként gondoljanak magukra, hanem egy arctalan elemként a csoportban.

Arctalanul  

Nem véletlen, hogy az angliai vandálok nagyrészt gangek tagjai, és ezek a gangek csoportosan hajtják végre tetteiket. Itt az egység nem maga az egyén, hanem a viszonyítási csoport, amelyben mintegy feloldódva, beolvadva érzik magukat a tagok. Amikor a magyar tudósításokban kendővel eltakart arcokat láttunk, amögött nemcsak az a józan megfontolás állt, hogy a rendőrök ne tudják beazonosítani az illetőt, hanem bizony sokkal könnyebbé is tette a személyek számára a feloldódást a csoportban: az arc eltakarásával maguk is úgy érezhették, ők itt egyénként megszűntek létezni, a felelősséget nem ők viselik, hanem a csoport. Ezt a jelenséget számos kísérlet bemutatja, például sokkal nagyobb áramütéssel büntették a beépített személyeket azok a kísérleti alanyok, akik a vizsgálat elején csukját kaptak, így egyenként azonosíthatatlanná váltak, mint akik anélkül, látható arccal dönthettek a büntetés mértékéről.
Vajon mi történik egy ilyen emberrel, miután hazamegy, és „visszaváltozik” önmagává? Ha elég erős a csoporthoz való tartozás tudata, akkor semmi, hiszen a tettekért feloldást ad, hogy az énképnek lényeges része: „tagja vagyok csoportomnak, a közös normákat én is betartom”. Ők nem gondolkodnak azon, ha egyedül sétálnának az utcán, sosem követnének el hasonló tetteket. Ám ha a csoporttal való azonosulás esetleges, időszerű volt, mint például Zimbardo börtönkísérletében, akkor komoly meghasonlással is járhat a kijózanodás.

Valahova akarunk tartozni

Egy jóhírrel szolgálhatok azoknak, akik mindezek után kezdik elveszteni hitüket az emberekben. A csoportban való feloldódás nemcsak erkölcstelen, hanem hősies tettek végrehajtására is sarkallhatja a résztvevőket. Ha a csoport normái mások megsegítéséről szólnak, a résztvevők dezindividuációja olyan hatással lesz rájuk, hogy személyes félelemérzetük, szorongásuk, és az egyéni érdekeik fontossága csökken, így önmagukat meghaladva képesek cselekedni. Az ilyen eseményekből általában nem lesz hír a médiában, de az egyén számára megnyugtató, hogyha megfelelő teret talál, huligánság nélkül is megélheti a csoporthoz való tartozás, abban való feloldódás természetes emberi igényét.