Burjánzó evészavarok

Annak ellenére, hogy a pszichiátria malmai lassan őrölnek, és a szakkönyvekben egyelőre csak a két régi ismerőst, a bulimiát és az anorexia nervosát találjuk, egyre többféle új evészavarról hallhatunk, amelyek kétségkívül létező jelenségekről szólnak. A legújabb az ún. fatorexia, röviden: azok betegsége, akik bár jelentős túlsúllyal küzdenek, ezt nem látják be, ideálisnak vagy legalábbis kevésbé teltnek gondolják magukat. A kifejezés a szakmai berkeken kívülről, egy Sara Bird nevű magánembertől származik, aki állítása szerint önmagán észlelte a tüneteket. A szembesülés akkor következett be, mikor az orvos mérlegre állította, és legalább húsz kiló pluszt látott az általa feltételezetthez képest.


Mielőtt szörnyülködnénk, hogyan lehetséges, hogy valaki ilyen torz módon észleli magát, gondoljunk bele, hány apró jel mutatja, hogy bizony egyikünk észlelése sem teljesen pontos. Hányan vannak, akik kifejezetten kerülik, hogy fotó vagy video készüljön róluk, és komoly stresszt okoz számukra ezek megtekintése, vagy akár csak a hangjuk visszahallgatása. Nem feltétlenül a kilókkal függ ez össze, lehet bármilyen más tulajdonságunk, amit másképp képzeltünk, de mindenképp arra utal, hogy a belső kép jelentősen eltér attól, mint amit egy –relatíve- objektív tükör mutat nekünk.

Bird is leírja, hogy az általa leírt „kórban” szenvedők kerülik a szembesülést: nem állnak mérlegre, előnyben részesítik a csak arcot mutató tükröket, kivágják a ruhacímkét, stb.

Hogy ez a jelenség valaha hivatalosan betegség lesz-e, és hogy bír-e hasonló jelentőséggel, mint a kétségkívül életveszélyes (és sajnos nem ritka) anorexia, vagy az ugyancsak súlyos egészségügyi kockázattal bíró bulimia, még nem dönthető el. Felmerül a gyanú, vajon nem üzleti vállalkozásról van-e szó inkább, hiszen a fogalom kitalálója már könyvet árul saját történetéről. Ugyanakkor, bármilyen szigorúak is vagyunk, kétségkívül színesebb a testképzavarok és evészavarok tárháza, mint ahány jelenleg hivatalosan létezik. Én például drukkolok az ortorexia hivatalossá válásának, amely az egészséggel való megszállott foglalkozást, azzal való mértéktelen időtöltést jelenti. Az ortorexiás étrendje éppen az egészségesség szándékának félreértelmezése miatt szűkül be annyira, hogy az már káros szervezetére nézve.

Felmerülhet azonban, vajon mi az oka, hogy szinte napról napra gyártjuk az evészavarokat, nem valamiféle pótcselekvés ez is? Ahogy egyesek a súlyukkal és táplálkozásukkal foglalkoznak túl sokat, úgy a média is sokat foglalkozik ezek lehetséges patológiáival. Tulajdonképpen érthető az igény: ahogy nagy hangsúly került az ideális súlyra, ideális életmód kérdésére, úgy szeretnénk ismerni ezek határait, hogy mi az, ami még az egészséges odafigyelés kategóriájába tartozik, és mi az, ami már túlzás.

Vajon nem ugyanaz a biztonságigény áll-e az ortorexiás viselkedés hátterében, mint a fogalomdömping gyártása mögött? Ma már beszélünk exorexiáról (mértéktelen testedzésről), inverz anorexiáról (mikor valaki vékonynak látja magát, noha extrémen ki van gyúrva), tanorexiáról (napbarnítottság vágyáról, avagy barnakórságról) és most a fatorexiáról.

Jó tudni, hogy bár nem tökéletes a testünk, és nem étkezünk olyan egészségesen, legalább egyik zavarban sem szenvedünk ezek közül.