Gondoltam, ezzel az apró témával indítom blogomat... Na jó, bevallom már most, hogy nem tudom a választ. Pedig ez az a kérdés, ami titkon mindannyiunkat a legjobban érdekel. Úgy tapasztaltam, aki másvalamit jelöl meg életcélként, a "célt" kicsit megkapargatva kiderül, hogy sokkal inkább eszközök ezek... a boldogsághoz. Akinek a világ megismerése a "célja", vagy mások önzetlen segítése, vajon nem azért választotta ezeket, mert elégedettséget, belső békét, azaz boldogságot vár tőlük? Senkit sem akarok megsérteni, de nem kivétel az üdvösség sem. Na de miért akarsz üdvözülni? - szólhat az álnaiv kérdés. Azért, mert a Paradicsomban örök boldogság és béke vár. Ahá!
A boldogság az egyetlen cél, amit nem lehet továbbvinni. Minek az érdekében akarsz boldog lenni? Hát csak. Hogy boldog legyek.
Ha ez egy valamirevaló szakdolgozat vagy publikáció lenne, most meg kéne határozom, mit is értünk boldogság alatt. Attól tartok, ezzel alátámasztanám azt az epés mondást, mi szerint mindenki tudja, mit jelent az a szó: érzelem - kivéve a pszichológusokat. (Ez persze nem igaz, ők is tudják... magánemberként.)
Akit tudományos mélységben érdekel a téma, annak ajánlom Szondy Máté munkáit. A blog műfajából kiindulva én most megengedem magamnak, hogy szubjektíven szemezgetve kalandozzak.
Mint gyakorlatias, kézzelfogható útmutatást, Bagdy Emőke válogatását vétek lenne kihagyni, aki szerint 5 fontos dologra kell koncentrálnunk a lelki erőnlétünk megőrzéséhez. Először is nevessünk sokat. Na persze, az tud nevetni, aki eleve jól van, szólhat a kifogás. Igen, de keresni azért lehet a nevetésre alkalmat adó helyzeteket. Jusson eszünkbe, mikor döntünk a baráti összejövetel és a választási műsor között (bár ott is elhangzanak nevetséges dolgok).
A második pont a magyar ember gyengéje, bizony erőfeszítésbe kerül: ez a mozgás. Sietve teszem hozzá, nincs teljesítményhez kötve a hatás. Persze, ismerjük a sok-kilométer futás közben érkező eufóriát, de most nem erről van szó, egy kiadós séta is megteszi.
A harmadikról könnyebb lesz meggyőznöm mindenkit: érintés. És kezd kirajzolódni hazánk lelkiállapotának magyarázata. Én Angliában töltöttem huzamosabb időt: a híresen távolságtartó, rideg angolok között rendszeres az ölelkezés. Nálunk kis túlzással a szerelmesek és a szülő+kisgyerek privilégiuma ez a kapcsolattartási forma. Ami nem kerül semmibe, és védené az egészségünket (ez nem valami lila blabla, hanem immunológiából bizonyított tény).
Negyedik: mások önzetlen segítése. Ugyancsak vizsgálták az immunhatását, tehát itt nem arról van szó, hogy a lélektan ellenőrzés nélkül átveszi a világvallások ajánlásait. De hogy egész hétköznapi szinten kezeljük: ha egy munkáért fizetnek, folyamatosan mérlegeljük, megéri-e ez nekünk. Ha gyanús, hogy nem (kisebb a fizetség, mint a fáradság), roppant frusztráltakká válunk. Szívesség vagy önkéntes munka esetén nincs elvárás, nincs frusztráció, ellenben képletesen megveregetjük vállunkat, amiért ilyen jó emberek vagyunk, és meglepi-jutalomként érkezik az önértékelésünk javulása. Na jó, ha valaki ezt előre tudja, a meglepetés elmarad, de attól még működik.
És végül a lazítás... ugye nem szorul magyarázatra. Lazítás az, amikor elengedjük a feszültséget. Nemcsak a haragoddal, ahogy a Biblia mondja, de a napi feszültségeddel se nyugodjék le a Nap.
Érdemes ezt az 5 dolgot megjegyezni. Nem arra van, hogy megoldódjon az életünk, csak hogy legyen egy alapcsomag, amire mindig odafigyelünk. Ha ez rendben van, már sokat tettünk magunkért.
Talán feltűnik az Olvasónak a testi tényezők túlsúlya: a segítésen kívül mindegyik testi. A köztudatba sajnos még nem ment át a pszichológiának az az alaptanulsága, mennyire szoros egység test és lélek. Tapasztalom, hogy sokak számára ez valami misztikus izé, hogy a test hat az érzelmekre és fordítva. Sokan borzongva és hitetlenkedve gondolnak a pszichoszomatikus betegségekre. Nincs semmi misztérium! Illetve, ha tetszik, van. Úgy hívják: központi idegrendszer. A test meg az érzelmek külön ügyosztály, de egy céghez tartoznak, ugyanaz a vezérigazgató, ennyi az egész.
Van, aki azt hiszi, a körülményei miatt nem lehet boldog. Mert kevés a pénz, és hasonlók. Nagyon úgy tűnik, bármennyit is keressen valaki, általában a kicsit fölötte állókkal hasonlítja össze magát. Igaz ez a nyomorgóra, a középosztálybelire, a milliárdosra... csak egy kicsit kéne több, az már pont jó lenne. Így már be is tette lábát az elégedetlenség. A kulcs tehát a mi hozzáállásunk.
Hogy elvontabb vizekre evezzünk a sok ölelkezés, nevetés és séta után: sok-sok lélektanász a saját célok megtalálásában látja a boldogság kulcsát. Mindegy, mi a célod, csak legyen. És lehetőleg olyan legyen, amiben lehetséges legalább részeredményeket elérni. Így adott a kihívás, adódik majd a sikerélmény is, az új kihívás, és mindeközben az örömteli, elmélyült tevékenység. Igazán hitelesen beszél erről Viktor Frankl, aki a koncentrációs táborbeli tapasztalásaiból vonta le a következtetést: az él túl, aki értelmet talál. Bármiben.
Végül az értelmes élettel átkötök Eriksonhoz, aki szerint a felnőtt élet feladata az alkotás. Akinek ez sikerül, nyugodtan fog meghalni, aki visszanézve életére hibákat és elfecsérelt lehetőségeket lát, annak a kétségbeesés jut osztályrészül.
Szemet szúrt valami Eriksonnál. Szerinte a kamaszkor kiemelten fontos időszak, ekkor alakítjuk ki a későbbi stabilitás alapján adó identitásunkat olyan döntések meghozásával, mint miben hiszek, mivel akarok foglalkozni, milyen értékeket vallok, melyik nemhez vonzódom, stb. Kicsit idejétmúlt, nem? Provokatíve kérdezem, de van valami dédnagypapás feelingje. Evidencia az, hogy el kell döntenem, miben hiszek? És ha valamire rábólintottam, akkor az összes többire nemet mondok? Ma senki sem csodálkozik, ha egy párnak templomi az esküvője, a polcán Buddha szobor áll, hétvégén pedig becsúszik egy asztaltáncoltató szeánsz. Én most nem egyik vagy másik életfilozófiát értékelem, hanem azt a sanda gyanúmat fejezem ki, hogy eklektikus életünk mögött nem minden esetben az elfogadó nyitottság, hanem a nemet mondás képtelensége áll.
Az ember kiszúr magával. Mert amit eldöntött, az onnantól tartást ad, egészen addig pedig teherként viszi. Egyszerű példán könnyű ezt a törvényt ellenőrizni. Menjek-e moziba a barátommal, amihez kedvem lenne, vagy maradjak itthon határidős munkámat végezni? Míg nem dönt az ember, azt hiszi, hogy a határidő nyomasztja. Pedig nem igaz. Ha felhívja barátját, és lemondja a találkozót, megszűnik a feszültség. De ha dönt a mozi mellett, és készülődni kezd, ugyanúgy megszűnik. Minél hosszabban nem dönt, annál jobban kifárasztja magát.
"Maga a döntés, a választás aktusa, az ehhez szükséges elszántság és bátorság lelkileg összetart, mint abroncs a hordók dongáit." Popper Péter
Egy szó, mint száz: nevessünk, lazítsunk, mozogjunk, érintsünk, segítsünk önzetlenül, találjunk célokat, és tanuljunk meg dönteni. Azt hiszem, egy életre megkaptuk a házifeladatot.
A boldogság az egyetlen cél, amit nem lehet továbbvinni. Minek az érdekében akarsz boldog lenni? Hát csak. Hogy boldog legyek.
Ha ez egy valamirevaló szakdolgozat vagy publikáció lenne, most meg kéne határozom, mit is értünk boldogság alatt. Attól tartok, ezzel alátámasztanám azt az epés mondást, mi szerint mindenki tudja, mit jelent az a szó: érzelem - kivéve a pszichológusokat. (Ez persze nem igaz, ők is tudják... magánemberként.)
Akit tudományos mélységben érdekel a téma, annak ajánlom Szondy Máté munkáit. A blog műfajából kiindulva én most megengedem magamnak, hogy szubjektíven szemezgetve kalandozzak.
A második pont a magyar ember gyengéje, bizony erőfeszítésbe kerül: ez a mozgás. Sietve teszem hozzá, nincs teljesítményhez kötve a hatás. Persze, ismerjük a sok-kilométer futás közben érkező eufóriát, de most nem erről van szó, egy kiadós séta is megteszi.
A harmadikról könnyebb lesz meggyőznöm mindenkit: érintés. És kezd kirajzolódni hazánk lelkiállapotának magyarázata. Én Angliában töltöttem huzamosabb időt: a híresen távolságtartó, rideg angolok között rendszeres az ölelkezés. Nálunk kis túlzással a szerelmesek és a szülő+kisgyerek privilégiuma ez a kapcsolattartási forma. Ami nem kerül semmibe, és védené az egészségünket (ez nem valami lila blabla, hanem immunológiából bizonyított tény).
Negyedik: mások önzetlen segítése. Ugyancsak vizsgálták az immunhatását, tehát itt nem arról van szó, hogy a lélektan ellenőrzés nélkül átveszi a világvallások ajánlásait. De hogy egész hétköznapi szinten kezeljük: ha egy munkáért fizetnek, folyamatosan mérlegeljük, megéri-e ez nekünk. Ha gyanús, hogy nem (kisebb a fizetség, mint a fáradság), roppant frusztráltakká válunk. Szívesség vagy önkéntes munka esetén nincs elvárás, nincs frusztráció, ellenben képletesen megveregetjük vállunkat, amiért ilyen jó emberek vagyunk, és meglepi-jutalomként érkezik az önértékelésünk javulása. Na jó, ha valaki ezt előre tudja, a meglepetés elmarad, de attól még működik.
És végül a lazítás... ugye nem szorul magyarázatra. Lazítás az, amikor elengedjük a feszültséget. Nemcsak a haragoddal, ahogy a Biblia mondja, de a napi feszültségeddel se nyugodjék le a Nap.
Érdemes ezt az 5 dolgot megjegyezni. Nem arra van, hogy megoldódjon az életünk, csak hogy legyen egy alapcsomag, amire mindig odafigyelünk. Ha ez rendben van, már sokat tettünk magunkért.
Talán feltűnik az Olvasónak a testi tényezők túlsúlya: a segítésen kívül mindegyik testi. A köztudatba sajnos még nem ment át a pszichológiának az az alaptanulsága, mennyire szoros egység test és lélek. Tapasztalom, hogy sokak számára ez valami misztikus izé, hogy a test hat az érzelmekre és fordítva. Sokan borzongva és hitetlenkedve gondolnak a pszichoszomatikus betegségekre. Nincs semmi misztérium! Illetve, ha tetszik, van. Úgy hívják: központi idegrendszer. A test meg az érzelmek külön ügyosztály, de egy céghez tartoznak, ugyanaz a vezérigazgató, ennyi az egész.
Van, aki azt hiszi, a körülményei miatt nem lehet boldog. Mert kevés a pénz, és hasonlók. Nagyon úgy tűnik, bármennyit is keressen valaki, általában a kicsit fölötte állókkal hasonlítja össze magát. Igaz ez a nyomorgóra, a középosztálybelire, a milliárdosra... csak egy kicsit kéne több, az már pont jó lenne. Így már be is tette lábát az elégedetlenség. A kulcs tehát a mi hozzáállásunk.
Hogy elvontabb vizekre evezzünk a sok ölelkezés, nevetés és séta után: sok-sok lélektanász a saját célok megtalálásában látja a boldogság kulcsát. Mindegy, mi a célod, csak legyen. És lehetőleg olyan legyen, amiben lehetséges legalább részeredményeket elérni. Így adott a kihívás, adódik majd a sikerélmény is, az új kihívás, és mindeközben az örömteli, elmélyült tevékenység. Igazán hitelesen beszél erről Viktor Frankl, aki a koncentrációs táborbeli tapasztalásaiból vonta le a következtetést: az él túl, aki értelmet talál. Bármiben.
Végül az értelmes élettel átkötök Eriksonhoz, aki szerint a felnőtt élet feladata az alkotás. Akinek ez sikerül, nyugodtan fog meghalni, aki visszanézve életére hibákat és elfecsérelt lehetőségeket lát, annak a kétségbeesés jut osztályrészül.
Szemet szúrt valami Eriksonnál. Szerinte a kamaszkor kiemelten fontos időszak, ekkor alakítjuk ki a későbbi stabilitás alapján adó identitásunkat olyan döntések meghozásával, mint miben hiszek, mivel akarok foglalkozni, milyen értékeket vallok, melyik nemhez vonzódom, stb. Kicsit idejétmúlt, nem? Provokatíve kérdezem, de van valami dédnagypapás feelingje. Evidencia az, hogy el kell döntenem, miben hiszek? És ha valamire rábólintottam, akkor az összes többire nemet mondok? Ma senki sem csodálkozik, ha egy párnak templomi az esküvője, a polcán Buddha szobor áll, hétvégén pedig becsúszik egy asztaltáncoltató szeánsz. Én most nem egyik vagy másik életfilozófiát értékelem, hanem azt a sanda gyanúmat fejezem ki, hogy eklektikus életünk mögött nem minden esetben az elfogadó nyitottság, hanem a nemet mondás képtelensége áll.
Az ember kiszúr magával. Mert amit eldöntött, az onnantól tartást ad, egészen addig pedig teherként viszi. Egyszerű példán könnyű ezt a törvényt ellenőrizni. Menjek-e moziba a barátommal, amihez kedvem lenne, vagy maradjak itthon határidős munkámat végezni? Míg nem dönt az ember, azt hiszi, hogy a határidő nyomasztja. Pedig nem igaz. Ha felhívja barátját, és lemondja a találkozót, megszűnik a feszültség. De ha dönt a mozi mellett, és készülődni kezd, ugyanúgy megszűnik. Minél hosszabban nem dönt, annál jobban kifárasztja magát.
"Maga a döntés, a választás aktusa, az ehhez szükséges elszántság és bátorság lelkileg összetart, mint abroncs a hordók dongáit." Popper Péter
Egy szó, mint száz: nevessünk, lazítsunk, mozogjunk, érintsünk, segítsünk önzetlenül, találjunk célokat, és tanuljunk meg dönteni. Azt hiszem, egy életre megkaptuk a házifeladatot.