Burjánzó evészavarok

Annak ellenére, hogy a pszichiátria malmai lassan őrölnek, és a szakkönyvekben egyelőre csak a két régi ismerőst, a bulimiát és az anorexia nervosát találjuk, egyre többféle új evészavarról hallhatunk, amelyek kétségkívül létező jelenségekről szólnak. A legújabb az ún. fatorexia, röviden: azok betegsége, akik bár jelentős túlsúllyal küzdenek, ezt nem látják be, ideálisnak vagy legalábbis kevésbé teltnek gondolják magukat. A kifejezés a szakmai berkeken kívülről, egy Sara Bird nevű magánembertől származik, aki állítása szerint önmagán észlelte a tüneteket. A szembesülés akkor következett be, mikor az orvos mérlegre állította, és legalább húsz kiló pluszt látott az általa feltételezetthez képest.

Pihenni akarok!

A gyerekek még szerencsés helyzetben vannak: számukra átgondoltan be van programozva a rendszeres pihenés, bizonyos időközönként kapnak legalább néhány nap vagy hosszabb szünetet. Egy dolgozó felnőtt azonban nehezebben tudja biztosítani maga számára a szükséges pihenést. Több tényező löki abba az irányba, hogy akár saját egészségével visszaélve éppen a regenerálódásról mondjon le. Egyrészt szűkös a szabadnapok száma, másrészt könnyen elcsábulhat az ember, hogy ez idő alatt más jellegű feladatait próbálja bepótolni. Ez a bejegyzés azt célozza, hogy átgondoljuk, a különféle teendők sűrűjében hogyan oldható meg mégis a regenerálódás, felfrissülés annak érdekében, hogy elkerüljük a kiégést.

Ha segítség kell férfinak és nőnek

Pszichoterapeuták beszámolnak róla, hogy pácienseik jelentős része a női nemből kerül ki, nem mintha nekik több problémájuk lenne. (Sőt, még a lelkiekkel, önismerettel foglalkozó ismeretterjesztő előadásokon is látványosan túlreprezentált a női nem.)

Miben más a férfi és a nő? Egy szép afrikai népmese érzékletesen írja le, milyenek a nők a férfiak szemszögéből. Mikor a férfiak először találkoznak egy nővel, nagyon hasonlónak találják magukhoz. Aztán kiderül, hogy a nő nem tud vadászni: ettől hirtelen egészen idegennek látszik, talán nem is ember – tanakodnak. Majd fény derül rá, hogy bár a nő nem vadászik, de készít cserépedényt, és egészen ízletesen megfőzi a vad húsát, melyet a férfiak ejtettek. Akkor ismét fordul a kocka: úgy látják a férfiak, ez az ember nem hasonlít rájuk, mert egészen különleges, olyat tud, amit ők nem.

Tegyünk a kedvünkre!

Amikor a boldogságra gondolunk, csupa nagyszabású dolog jut eszünkbe, mint a jó munkahely, a tartalmas emberi kapcsolatok, az Istenhit. Igen ám, de az apróságokról sem szabad elfeledkezni! A pillanatnyi hangulatot sokkal inkább meghatározzák olyan kicsiségek, mint hogy szép almát kapunk a piacon, megdicsérik a frizuránk, a kedvenc dalunkat játssza a rádió. Hajlamosak vagyunk alábecsülni a hasonló események jelentőségét, holott még a viharosabb időszakokból való kilábalásban is segítenek. Vajon az Olvasó is megélt-e olyasmit, például mikor egy szakítás miatt szenvedett és gyötrődött, hogy valami apró kis öröm következtében egyszer csak úgy érezte, mégis élhető, szép a világ? Például mélabúsan lépett ki a kertkapun, és megcsapta az orrát az eső áztatta föld illata.

Pszi-fóbia

Ki-ki biztosan talál olyan embert az ismeretségi körében, aki a külső szemlélő számára pszichológiai segítségre szorulna, mégsem lehet rávenni, hogy igénybe vegyen ilyesmit. Talán még sértésnek is veszi az ajánlatot, mintha az legalábbis a lehülyézésével volna egyenlő. Némelyek ki is mondják "Minek menjek pszichológushoz, nem vagyok én hülye!" Nehezen jut át a köztudatba, hogy a pszichológus nem a hülyék segítője.

Hanem mi? Megfogalmazhatjuk úgy, hogy mindannyian vándorúton haladunk onnantól kezdve, hogy megszületünk, egészen halálunkig. A pszichológus olyan személy, akit egy szakaszra behívunk az életünkbe, hogy kísérjen el, bátorítson, jelezzen veszélyeket, kínáljon fel ötleteket az út könnyítésére.

Szárnyak

Milyen hátrányokkal tudnánk együtt élni? Egy egészséges (ki lenne egészséges… pontosítok: egy relatíve egészséges) ember erre mit felel? A járó nem tudja, vagy nem szívesen képzeli el magát kerekesszékben, az „ép” nem tudja maga elé képzelni, mi történne, ha végtagjától, látásától, hallásától volna kénytelen megválni.

Ezernyi élettörténet mutatja, hogy a kiteljesedésnek nem feltétele a testi épség. Talán az Olvasó is találkozott már olyan emberrel, aki arról számolt be, valamilyen komoly veszteség tanította meg értékelni az életet. Egy felnőttkorában megvakult férfitól hallottam, neki akkor kezdődött az igazi élete, mikor elvesztette látását.

Hisszük? Nem hisszük? Vagy inkább nem szeretnénk foglalkozni ezzel a témával? Én most foglalkozom kicsit.

Ki beteg? Ki egészséges?

Kétségtelen, hogy a pszichológia inkább betegségközpontú (még ha vannak is ma már törekvések az ellenkezőjére). Érthető módon nagyobb figyelmet szentelünk a zavarok meghatározásának, megértésének, gyógyításának, hiszen addig van dolgunk, amíg baj van. Hogy mi számít betegségnek, azt tulajdonképpen egy zsebszótárnál kisebb kézikönyv felsorolja szőröstül-bőröstül. Ott a zavar neve, hogy milyen tünetek tartoznak hozzá és mennyi ideig kell azoknak fennállni a diagnózis megadásához. Legutóbb, mikor pszichopatológia előadásra készültem, találomra felütve a kézikönyvet épp a lidérces álom szindrómánál találtam magam. Hát, ilyenek vannak benne - többek közt. Ezek a leírások tényleg az élet minden területére kiterjednek, kezdve a szorongásos zavaroktól a személyiségzavarokon át a súlyos pszichózisokig.

Korlátaink

A lélektan nagy erőkkel keresi a választ arra a kérdésre, milyen tulajdonságok (szaknyelven: vonások) határozzák meg érzelmi-lelki egészségünket, az életben való hatékonyságunkat. Az egyik ilyen szóba jövő tulajdonság a belső kontrollhitnek nevezett valami. A külső és belső kontrollhit egy ellentétpár, mindannyian elhelyezhetők vagyunk a két végpont között valahol. Külső kontrollhittel jellemezhető, aki úgy véli, kevés hatással van saját sorsának alakítására, tőle független tényezőkön múlik, ami vele történik. A belső kontrollhites ember viszont úgy gondolja, saját kezében van élete.

Jankó szerencséjéről

Nem rég olvastam egy mesét, az volt a címe: Jankó szerencséje. Egy Grimm meséről van szó, ami a Boldizsár Ildikó szerkesztette Esti mesék a boldogságról című gyűjteményben található meg.

Jankó a hét évi munkájáért kap egy nagy aranyrögöt, akkorát, mint a feje, ezzel bocsátják útjára, hogy hazatérjen édesanyjához. Ahogy hazafelé tart, út közben többször rászedik: először az aranyrögöt cseréli el, majd mindannyiszor értéktelenebb és értéktelenebb dologra cseréli, amije van, mindig abban a hitben, hogy jó üzletet csinál. Először egy lovat irigyel meg lovasától, mert akinek van lova, nem kell fáradtságosan gyalogolnia, mint neki, kinek ráadásul az aranyrög is lóg a vállán teherként.

A jó lazítás

Reméljük, hogy ezen blog olvasójának a lazításról nem egy pohárka konyak jut eszébe... De ha már szóba került a téma így, véletlenül, elárulom, aki nem hajlamos a függésre, és komolyabb koncentrációt nem igénylő feladat előtt áll, annak az említett szíverősítő sem árt meg. Ezt most nem mint pszichológus mondtam...

Egyébként, ma már tudjuk, hogy kis mennyiségű, ismétlem: kis mennyiségű rendszeres alkohol fogyasztása kimondottan véd a kardiovaszkuláris (szív-érrendszeri) betegségek ellen. Általános tévképzet szerint kimondottan a vörösbor tartalmazza a titkos érvédő csodaesszenciát. Szó sincs róla: az alkohol véd, mindegy, hogy bor, sör vagy mézes ágyaspálinka révén juttatjuk be a szervezetbe. Rendszeres fogyasztása csökkenti a koleszterinszintet, ami megint csak általános tévképzet szerint az állati zsírok bevitelének mérséklésével érhető el. Mivel a magas koleszterinszint nem a bevitel, hanem a lebontás zavara, nem a bevitelt, hanem a lebontást kell megtámogatni, ezt pedig alkohollal lehet. Az általános tévképzetek is külön bejegyzést érdemelnének...

Sokszor épp a ránk váró stresszelő feladat miatt érezzük szükségét egy kis lazításnak - ha intellektuális tevékenységről van szó, mást kell keresnünk, mint az eddig taglalt alkoholt.

Hogyan legyünk boldogok?

Gondoltam, ezzel az apró témával indítom blogomat... Na jó, bevallom már most, hogy nem tudom a választ. Pedig ez az a kérdés, ami titkon mindannyiunkat a legjobban érdekel. Úgy tapasztaltam, aki másvalamit jelöl meg életcélként, a "célt" kicsit megkapargatva kiderül, hogy sokkal inkább eszközök ezek... a boldogsághoz. Akinek a világ megismerése a "célja", vagy mások önzetlen segítése, vajon nem azért választotta ezeket, mert elégedettséget, belső békét, azaz boldogságot vár tőlük? Senkit sem akarok megsérteni, de nem kivétel az üdvösség sem. Na de miért akarsz üdvözülni? - szólhat az álnaiv kérdés. Azért, mert a Paradicsomban örök boldogság és béke vár. Ahá!
A boldogság az egyetlen cél, amit nem lehet továbbvinni. Minek az érdekében akarsz boldog lenni? Hát csak. Hogy boldog legyek.