Nem rég olvastam egy mesét, az volt a címe: Jankó szerencséje. Egy Grimm meséről van szó, ami a Boldizsár Ildikó szerkesztette Esti mesék a boldogságról című gyűjteményben található meg.
Jankó a hét évi munkájáért kap egy nagy aranyrögöt, akkorát, mint a feje, ezzel bocsátják útjára, hogy hazatérjen édesanyjához. Ahogy hazafelé tart, út közben többször rászedik: először az aranyrögöt cseréli el, majd mindannyiszor értéktelenebb és értéktelenebb dologra cseréli, amije van, mindig abban a hitben, hogy jó üzletet csinál. Először egy lovat irigyel meg lovasától, mert akinek van lova, nem kell fáradtságosan gyalogolnia, mint neki, kinek ráadásul az aranyrög is lóg a vállán teherként.
Hát elcserélni az egész aranyat egy lóra. A ló megbokrosodik, ledobja magáról, egy tehenét legeltető paraszt kapja el. A tehén sokkal jobb, gondolja Jankó: szelíd és még tejet is ad - elcserélik hát a jószágokat. Nem részletezem: aztán a tehenet egy disznóra, a disznót egy libára cseréli - akinek csak útjába akad, rögtön átlátja, milyen naiv emberrel áll szemben. Végül egy köszörűssel találkozik, akinek a köszörűkövéért adja oda a libát. Az olvasó, aki azonosul Jankóval, előre szorong, mi lesz, ha hazaér Jankó, és rájön, hogy egy nap alatt elherdálta hét évnyi munkájáért kapott bérét. Látja előre a kétségbeesést, a sírást, rívást. Olyan szemléletes ez, ha a köztes átváltozásokat nem is nézzük, hogy aranyröggel indul, kővel érkezik.
Azért még elmesélem a történet végét: kővel sem érkezik haza, mert ahogy odateszi egy kút kávájára, és lehajol inni, véletlenül belelöki a követ, és látja, ahogy esik, csobban a vízbe. Ajaj, a vártnál még előbb jön a kétségbeesés - gondolja az olvasó. Erre a mese zárása:
"...nagyot ugrott örömében, hogy így szépszerével megszabadult ettől az utolsó gondjától is.
- Nincs is nálam szerencsésebb és boldogabb ember a világon! - rikkantotta.
Könnyű szívvel, üres kézzel, vidáman bandukolt tovább, míg csak haza nem ért az édesanyjához."
És akkor megkönnyebbül az olvasó, hogy na jó, ha neki nem baj, akkor nekem sem, és nem félti már, mert aki ennyire elfogadja a sorsát, annak biztos rendben lesz az élete ezután is. Még ha naiv is kicsit, még ha nem is olyan életrevaló.
Nekem a "boldogmondások" jutottak eszembe, azon belül is, hogy "boldogok a lelki szegények". A Hegyi beszédben található boldogmondások közül talán ez érthető meg legnehezebben, főleg, mivel nem egyértelmű, mit jelent a kifejezés. És az ember talán kicsit berzenkedik, akar-e ő lelki szegény lenni. Nem hangzik vonzón. Akarunk-e olyanok lenni, mint Jankó? Igen is meg nem is: boldogok persze igen, de naivak, kihasználhatók nem.
Aki szeret mesét olvasni, talán egyet ért velem abban, hogy a mesék, amik tartalmazzák az ezerévek alatt összegyűjtött élettapasztalatot, nem biztatnak butaságra. Az okosak nyerik el méltó jutalmukat. (Meg persze a jók is.) Amiről Jankó meséje szól, az az elfogadás. Jankó nem csak akkor örül, mikor üzleti érzék híján azt hiszi, jó cserét csinált, hanem akkor is, mikor szeme láttára esik a kő a vízbe. Pedig azt hitte, köszörűs lesz, és megcsinálja vele a szerencséjét. Tehát nem arról van szó, hogy örül, mert azt hiszi, nyert, hanem örül, mert elfogadja, ami éppen történt, történik.
Egyszer olvastam, hogy egy indián azt mondta, a fehéreknek olyan feszült az arcuk, mert mindig akarnak valamit. És ijesztő, hogy tényleg mindig akarunk valamit, és mivel minden nem lehet úgy, ahogy akarjuk, állandó az érzés, hogy hátrányt szenvedtünk, hogy nem úgy lett, ahogy kellett volna. A pszichológia ezt a jelenséget nevezi relatív megfosztottságnak: mikor nem attól érezzük megfosztva magunkat, amire szükségünk lenne, még csak nem is attól, amire igazán vágynánk, hanem egy olyan kedvezőbb végeredménytől, amivel valami okból összehasonlítjuk a helyzetünket. Úgy találták a szociálpszichológusok, hogy ez magyaráz népcsoportok közti feszültségeket is, akik együtt, egymás mellett élnek. Ha érzékelhető gazdasági különbség van a kettő között, a szegényebbik vesztesnek éli meg magát abban az összehasonlításban. Arról már írtam, hogy az egyes ember is azzal hasonlítja össze magát, akinek egy kicsit több van.
Azt hiszem, az elfogadásnak, megelégedettségnek ma nem kedvez a kultúra. És most nem a sokat emlegetett fogyasztói kultúrára gondolok, bár az sem kedvez, hanem a fejlődés, mint érték bálványozására. Talán nem is merjük megkérdőjelezni, biztos jó úton jár-e, aki a harmadik diplomájára gyúr vagy az ötödik nyelvvizsgájára. Félreértés ne essék, ha valódi belső cél, hogy az illető olyan hivatást talált magának, amihez mindhárom tudományterület szükséges (nem tudom, van-e ilyen, amihez tényleg három kéne), akkor becsülendő dolog, hogy belefekteti a szükséges energiát. Vagy ha lenyűgözik a nyelvek, akkor tanulja! De ha csak az motiválja, hogy egyre több és több legyen, hogy "haladjon", akkor én megkérdőjelezem a dolog értelmességét. Tudom, ez szemben áll az uralkodó értékekkel, nem is fognak sokan egyet érteni velem, úgy gondolom.
Természetes, hogy különböző szükségleteink vannak: akinek a teljesítményszükséglete magas, és attól érzi értelmesnek az életét, hogy újabb és újabb eredményeket ér el, tegyen így. De aki arra jön rá, hogy neki az emberi kapcsolatok sokkal fontosabbak, vagy a transzcendenssel való kapcsolat, vagy bármi egyéb, kiszállhat ebből a versenyből.
Azt olvasom, ma már a nők is sokkal jobban kopaszodnak, pedig azt hihetnénk, csak a hormonális különbségek miatt van ebben eltérés. De a stressz és a teljesítménykényszer is befolyásolja (hiszen a hormonháztartást is).
Vajon vagyunk-e elég bátrak, hogy a lelki szegények szemével lássunk?
Jankó a hét évi munkájáért kap egy nagy aranyrögöt, akkorát, mint a feje, ezzel bocsátják útjára, hogy hazatérjen édesanyjához. Ahogy hazafelé tart, út közben többször rászedik: először az aranyrögöt cseréli el, majd mindannyiszor értéktelenebb és értéktelenebb dologra cseréli, amije van, mindig abban a hitben, hogy jó üzletet csinál. Először egy lovat irigyel meg lovasától, mert akinek van lova, nem kell fáradtságosan gyalogolnia, mint neki, kinek ráadásul az aranyrög is lóg a vállán teherként.
Hát elcserélni az egész aranyat egy lóra. A ló megbokrosodik, ledobja magáról, egy tehenét legeltető paraszt kapja el. A tehén sokkal jobb, gondolja Jankó: szelíd és még tejet is ad - elcserélik hát a jószágokat. Nem részletezem: aztán a tehenet egy disznóra, a disznót egy libára cseréli - akinek csak útjába akad, rögtön átlátja, milyen naiv emberrel áll szemben. Végül egy köszörűssel találkozik, akinek a köszörűkövéért adja oda a libát. Az olvasó, aki azonosul Jankóval, előre szorong, mi lesz, ha hazaér Jankó, és rájön, hogy egy nap alatt elherdálta hét évnyi munkájáért kapott bérét. Látja előre a kétségbeesést, a sírást, rívást. Olyan szemléletes ez, ha a köztes átváltozásokat nem is nézzük, hogy aranyröggel indul, kővel érkezik.
Azért még elmesélem a történet végét: kővel sem érkezik haza, mert ahogy odateszi egy kút kávájára, és lehajol inni, véletlenül belelöki a követ, és látja, ahogy esik, csobban a vízbe. Ajaj, a vártnál még előbb jön a kétségbeesés - gondolja az olvasó. Erre a mese zárása:
"...nagyot ugrott örömében, hogy így szépszerével megszabadult ettől az utolsó gondjától is.
- Nincs is nálam szerencsésebb és boldogabb ember a világon! - rikkantotta.
Könnyű szívvel, üres kézzel, vidáman bandukolt tovább, míg csak haza nem ért az édesanyjához."
És akkor megkönnyebbül az olvasó, hogy na jó, ha neki nem baj, akkor nekem sem, és nem félti már, mert aki ennyire elfogadja a sorsát, annak biztos rendben lesz az élete ezután is. Még ha naiv is kicsit, még ha nem is olyan életrevaló.
Nekem a "boldogmondások" jutottak eszembe, azon belül is, hogy "boldogok a lelki szegények". A Hegyi beszédben található boldogmondások közül talán ez érthető meg legnehezebben, főleg, mivel nem egyértelmű, mit jelent a kifejezés. És az ember talán kicsit berzenkedik, akar-e ő lelki szegény lenni. Nem hangzik vonzón. Akarunk-e olyanok lenni, mint Jankó? Igen is meg nem is: boldogok persze igen, de naivak, kihasználhatók nem.
Aki szeret mesét olvasni, talán egyet ért velem abban, hogy a mesék, amik tartalmazzák az ezerévek alatt összegyűjtött élettapasztalatot, nem biztatnak butaságra. Az okosak nyerik el méltó jutalmukat. (Meg persze a jók is.) Amiről Jankó meséje szól, az az elfogadás. Jankó nem csak akkor örül, mikor üzleti érzék híján azt hiszi, jó cserét csinált, hanem akkor is, mikor szeme láttára esik a kő a vízbe. Pedig azt hitte, köszörűs lesz, és megcsinálja vele a szerencséjét. Tehát nem arról van szó, hogy örül, mert azt hiszi, nyert, hanem örül, mert elfogadja, ami éppen történt, történik.
Egyszer olvastam, hogy egy indián azt mondta, a fehéreknek olyan feszült az arcuk, mert mindig akarnak valamit. És ijesztő, hogy tényleg mindig akarunk valamit, és mivel minden nem lehet úgy, ahogy akarjuk, állandó az érzés, hogy hátrányt szenvedtünk, hogy nem úgy lett, ahogy kellett volna. A pszichológia ezt a jelenséget nevezi relatív megfosztottságnak: mikor nem attól érezzük megfosztva magunkat, amire szükségünk lenne, még csak nem is attól, amire igazán vágynánk, hanem egy olyan kedvezőbb végeredménytől, amivel valami okból összehasonlítjuk a helyzetünket. Úgy találták a szociálpszichológusok, hogy ez magyaráz népcsoportok közti feszültségeket is, akik együtt, egymás mellett élnek. Ha érzékelhető gazdasági különbség van a kettő között, a szegényebbik vesztesnek éli meg magát abban az összehasonlításban. Arról már írtam, hogy az egyes ember is azzal hasonlítja össze magát, akinek egy kicsit több van.
Azt hiszem, az elfogadásnak, megelégedettségnek ma nem kedvez a kultúra. És most nem a sokat emlegetett fogyasztói kultúrára gondolok, bár az sem kedvez, hanem a fejlődés, mint érték bálványozására. Talán nem is merjük megkérdőjelezni, biztos jó úton jár-e, aki a harmadik diplomájára gyúr vagy az ötödik nyelvvizsgájára. Félreértés ne essék, ha valódi belső cél, hogy az illető olyan hivatást talált magának, amihez mindhárom tudományterület szükséges (nem tudom, van-e ilyen, amihez tényleg három kéne), akkor becsülendő dolog, hogy belefekteti a szükséges energiát. Vagy ha lenyűgözik a nyelvek, akkor tanulja! De ha csak az motiválja, hogy egyre több és több legyen, hogy "haladjon", akkor én megkérdőjelezem a dolog értelmességét. Tudom, ez szemben áll az uralkodó értékekkel, nem is fognak sokan egyet érteni velem, úgy gondolom.
Természetes, hogy különböző szükségleteink vannak: akinek a teljesítményszükséglete magas, és attól érzi értelmesnek az életét, hogy újabb és újabb eredményeket ér el, tegyen így. De aki arra jön rá, hogy neki az emberi kapcsolatok sokkal fontosabbak, vagy a transzcendenssel való kapcsolat, vagy bármi egyéb, kiszállhat ebből a versenyből.
Azt olvasom, ma már a nők is sokkal jobban kopaszodnak, pedig azt hihetnénk, csak a hormonális különbségek miatt van ebben eltérés. De a stressz és a teljesítménykényszer is befolyásolja (hiszen a hormonháztartást is).
Vajon vagyunk-e elég bátrak, hogy a lelki szegények szemével lássunk?